2013. július 31., szerda

Again and again...

Vajon létezik olyan, hogy fóbia az emberektől? Kialakulhat ez idővel vagy csak úgy jön a semmiből? Az tény, hogy harmadik éve dolgozok emberekkel sokszor éjjel-nappal és néha tényleg úgy érzem, nem is akarok embert látni. Ilyenkor általában bezárkózom a szobámba és nem is keresem senki társaságát. Nem mintha az enyémet keresnék...
Pár nappal ezelőtt egy hosszú munkanap után a családom kitalálta, ugorjunk egyet csobbanni a közeli strandra. Belementem, hisz semmi másra nem vágytam jobban, mint egy hűsítő kis hidegvízre, csak hab a tortára, hogy végig nézhettem az én kisöcsém, hogy élvezi ezt.
A fürdőben rengetegen voltak a késői óra ellenére is. Egy cseppnyi kis pánik fogott el és a gondolat, hogy mit is keresek én itt. Végül az i-re a pontot az tette fel, hogy láttam a volt osztálytársam, akivel nem beszéltem, mióta elballagtunk. Őszintén nagyon senkivel nem tartom a kapcsolatot. Egy idő után belefáradtam, hogy én jelentkezzek. Az utaink szét váltak, mindenkinek meg van a saját kis élete...
Szóval megláttam és egy pillanatra se futott át az agyamon, hogy esetleg odamenjek és megkérdjem, mi van vele. 8 évig együtt ültünk, abban az időben a legjobb barátnők voltunk (azt hozzá kell tennem, hogy akkor is olyan időszakom volt, hogy kerültem az emberi kapcsolatokat és nem igen éltem szociális életet, nem ismerkedtem senkivel, nem igazán voltak barátaim iskolán kívül)
Abban a pillanatban viszont egyáltalán nem akartam odamenni. Normális ez?! Csak ültem a medencében és azon gondolkoztam, mit keresek itt? Zavarnak az emberek, egyszerűen rettegek attól, hogy ismerősökbe botlok...
Nem tudom, mi váltotta ki ezeket az érzéseket. A túlhajtottság, az alvás hiány keveredése a pszichikai állapotommal, ki tudja. Csak azt tudom, hogy ha nem dolgozom inkább kerülöm még az embereket is. Ma még arra is rávettem magam, hogy elmenjek futni. Remélem ez egy jó út kezdete és kikerülök ebből a hullámvölgyből, amibe sikerül újra és újra beleesnem...

2013. július 11., csütörtök

I had hoped you'd see my face ...

Mit nem hoz ki az emberből egy rég nem hallott dallam...


-          - Ne menj még – jött, indult meg felém. Lassan vette ki a poharakat a kezemből és óvatosan tette az asztalra, miközben  semmit nem értő tekintetem  kereste.

-          Tündi játszatok még egy számot – szólt a zenészekhez, akik az este szórakoztatták a vendégeket. Érdekes, hogy ez pont az ő csapata volt, amiben, ha épp nem dolgozna, ő is énekelne.


  - Játszuk Vivko kedvencét? – kérdezte. Jól ismertek már. 

Ebben a pillanatban tudtam, ennek jó vége nem lehet. Mi ütött belé? Miért pont most? Ő, aki soha nem táncol, miért akarna pont Velem, itt mindenki  elött.  Miért akarja feltépni, a még be nem gyógyult sebeket? Soha nem táncoltunk, még mikor  a közös jövőnk terveztük se. Mit akar  ezzel  elérni? 
Nem volt időm tovább a miértekkel foglalkozni, ugyanis felhangzott az ismerős dallam és tudtam elvesztem. http://www.youtube.com/watch?v=hLQl3WQQoQ0
Lassan megfogta a kezem és az üres rész felé húzott. Nem zavarta, hogy a vendégek értetlenül néznek. Bár rajtam kívül talán senki nem volt jobban meglepődve. Magához húzott és elkezdtünk lassan  a ritmusra táncolni. Sose értettem, miért nem szeret, hiszen semmi gondja nem volt vele, sőt. Sajnos néha elég egy szótlan találkozás,egy röpke pillantás,hogy újra érezzük azt az érzést mit oly rég eltemettük magunkban. Elmondhatatlan érzés volt újra közel érezni magamhoz, újra hozzá bújni és pár percre, kizárva a külvilágot úgy éreztem még mindig működik, még mindig ott van velem, még mindig minden rendben van, még mindig lehet közös jövőnk...
Pedig ez már csak egy álomkép marad örökre.
Ahogy a számnak vége lett utoljára belenéztem gyönyörű barna szemeibe és éreztem, hogy ez egyfajta búcsú volt, pedig az már rég ki lett mondva, vagy valami új kezdete, senki nem tudta. Az egyetlen dolog, amit nagyon tudott, megtartani a reményt ott, ahol már rég semmi keresni valója nem volt...

Erről egy idézet jut eszembe  : A kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass.

Sometimes Goodbye is just the Beginning ...

Az elmúlt pár évben ezt a mondatot elég gyakran használtam. Valami vége egy sokkal jobb kezdetét is jelenti, a Búcsú soha sem kellemes. Még ha egy kedvenc tárgytól, képtől, munkától, helyről, személyről, akár egy életről is kell lemondanunk. Igen, lemondanunk, a búcsúzás mindig az elválásról és a régi, megszokott lemondásáról szól egy bizonyos jobbnak hitt dolog érdekében. S hogy mindig a jobb dolgok várnak és megéri ? Azt sose tudjuk meg. De mégis néha nem azért megyünk el, mert valami jobb vár, csak egyszerűen nincs értelme ragaszkodni a dolgokhoz, amik nem működnek, nincs értelme maradni...Mégis néha nem sikerül. Túl sokáig és egyre többször nézünk vissza arra az ajtóra, amit becsuktunk magunk mögött. De vajon be is zártuk? Azt csak mi dönthessük el ... Megéri vissza lépni egy olyan világba, ahonnan egykor okkal menekültünk el?
Hát ezen rágódom mostanában...egyre többször jut eszembe a régi életem és mindig azon kapom magam, hogy hiányzik...Pedig okkal léptem át ezen a szakaszon és jól tudom, hogy semmi se lehet már ugyanaz.
De az ember hajlamos meggondolni magát nem? Tudat alatt mindig hagyunk bizonyos kiskapukat, hogy visszaléphessünk, ha érezzük rossz döntést hoztunk nem?!  ;)