Vajon létezik olyan, hogy fóbia az emberektől? Kialakulhat ez idővel vagy csak úgy jön a semmiből? Az tény, hogy harmadik éve dolgozok emberekkel sokszor éjjel-nappal és néha tényleg úgy érzem, nem is akarok embert látni. Ilyenkor általában bezárkózom a szobámba és nem is keresem senki társaságát. Nem mintha az enyémet keresnék...
Pár nappal ezelőtt egy hosszú munkanap után a családom kitalálta, ugorjunk egyet csobbanni a közeli strandra. Belementem, hisz semmi másra nem vágytam jobban, mint egy hűsítő kis hidegvízre, csak hab a tortára, hogy végig nézhettem az én kisöcsém, hogy élvezi ezt.
A fürdőben rengetegen voltak a késői óra ellenére is. Egy cseppnyi kis pánik fogott el és a gondolat, hogy mit is keresek én itt. Végül az i-re a pontot az tette fel, hogy láttam a volt osztálytársam, akivel nem beszéltem, mióta elballagtunk. Őszintén nagyon senkivel nem tartom a kapcsolatot. Egy idő után belefáradtam, hogy én jelentkezzek. Az utaink szét váltak, mindenkinek meg van a saját kis élete...
Szóval megláttam és egy pillanatra se futott át az agyamon, hogy esetleg odamenjek és megkérdjem, mi van vele. 8 évig együtt ültünk, abban az időben a legjobb barátnők voltunk (azt hozzá kell tennem, hogy akkor is olyan időszakom volt, hogy kerültem az emberi kapcsolatokat és nem igen éltem szociális életet, nem ismerkedtem senkivel, nem igazán voltak barátaim iskolán kívül)
Abban a pillanatban viszont egyáltalán nem akartam odamenni. Normális ez?! Csak ültem a medencében és azon gondolkoztam, mit keresek itt? Zavarnak az emberek, egyszerűen rettegek attól, hogy ismerősökbe botlok...
Nem tudom, mi váltotta ki ezeket az érzéseket. A túlhajtottság, az alvás hiány keveredése a pszichikai állapotommal, ki tudja. Csak azt tudom, hogy ha nem dolgozom inkább kerülöm még az embereket is. Ma még arra is rávettem magam, hogy elmenjek futni. Remélem ez egy jó út kezdete és kikerülök ebből a hullámvölgyből, amibe sikerül újra és újra beleesnem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése